Mi vagyunk a düh és a kétség,
Az éhség és a fagy,
Mi vagyunk, akik mindig csendben voltak,
És mindig azt tették, amit mondtak.
Barátomnak Robajok zajok csapnak fejembe Szavakkal elmondani nem lehet, mennyire zavarsz engemet De mégis hallgatlak, közben pokolba kívánlak És csak mondod, folytatod tovább Őrületbe kergetve, de se baj Tóbiás hallgatóságod alszik már De te csak azért is mondod tovább Kérdem, én nem unod már? Folyvást folyton folytatva kergeted szerencsétlen szavakat De én mégis csak hallgatlak tovább, míg sírba viszel vagy tovább